RÉGI FOTÓK
A NAGY HÁBORÚ
VÉMÉNDI ARCOK – Egy falusi tanító fotográfiái
„Falunk krónikájának nem azért kell fennmaradnia, mintha ott világra szóló dolgok történtek volna. Csak volt egy saját kis világunk – ami persze nem volt a „világok legjobbika” – mégis, olyan kis világ, amely számunkra az élet körforgását, a létezést, az otthont és a meghittséget jelentette.”
Szép felütése ez a pár sor annak a kiállításnak, amit a Néprajzi Múzeumban egy falusi tanító, Hernai Béla 1916-1920 között Véménden készült fényképeiből rendeztek. Izgalmas, magával ragadó fotókat láthatunk, amelyekről egy dunántúli soknemzetiségű közösség közel száz évvel ezelőtti arcai néznek vissza ránk. Van azonban valami szokatlan ezekben a képekben. A tanító – mellesleg ha nem is profi, de jól képzett amatőr fényképész – megrendelésre (bár én el tudom képzelni, hogy esetenként akár puszta kedvtelésből, érdeklődésből is) készítette az egészalakos portrékat, családi és csoportképeket, műterem híján többnyire háza tornácán, vagy a kertjében. Megfordul ezen a tornácon az egész falu: a szerb hentessegéd, eladósorban lévő német leányok, szerb legények, szerb anya gyermekeivel, német anya gyermekeivel, magyar fiúk, német gyerekek, zsidó kisfiú, szerb jegyespár, cigány vajda családjával, no és persze bevonuló legények, hazalátogató katonák, orosz hadifoglyok, szerb megszállók, stb.
Vucsenovity Drágó Látával és egy fiúval
Ami különlegessé teszi ezeket a fotókat az az, hogy bár beállított képek, egyáltalán nem hasonlítanak a megszokott műtermi felvételekhez: néha olyan oldottságot, esetenként még mosolyt is látunk egyik-másik arcon, amit a korabeli műtermi portrékon nemigen találunk. Ezért van az, hogy közel tudunk kerülni hozzájuk, valóságosabbnak érezzük a képek szereplőit. Az oldottság abból fakad, hogy a tanító a fotóalanyai többségét ismerte, jóban volt vele, ami sokat lazíthatott az ilyenkor megszokott merevségen (főleg falusi emberek esetében, akiknek sokszor a városba, számukra idegen közegbe kellett bemenniük, és ismeretlen ember kamerája elé kellett állniuk, ha fényképet akartak csináltatni).
Ritkák az ilyen (egy helyen, szinte egy időben, egyetlen alkotó munkájaként készült) archív fotóanyagok, de még Hernai 700 üvegnegatívból álló hagyatékának is több évtizedet kellett várnia a pécsi Janus Pannonius Múzeum raktárában, míg a digitalizálás során felfedezték páratlan értékét. Utolsó pillanatfelvételek ezek egy azóta eltűnt közösségről. Véménd nagyrészt svábok, valamint szerbek, magyarok, zsidók és cigányok lakta több mint kétezer fős település volt a Monarchia idején. Az első világháborút követő pár évtized leforgása alatt a falu lakosságának jó része kicserélődött: a szerbek túlnyomó többsége a harmincas évekre átköltözött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba, a cigányok egy része elvándorolt, egy része a zsidókhoz hasonlóan pusztult el, a svábok jó részét malenkij robotra hurcolták, kitelepítették.
Tizenketten a sorozáson, Jackl, Hoff, Ritzl, Báling, Mith és a többiek
Amiért persze ezen a blogon is érdemes erről a kiállításról megemlékezni – túl azon, hogy jól olvasható, érthető belőle XX. századi közép-kelet-európai történelmünk –, azok a Nagy Háborúhoz köthető jellemző fényképek: a viszonylag nagy számban készült családfő nélküli családi fotók, a besorozott legények, a már katonaruhában fényképezkedő vagy hazalátogató férfiak (az első világháborúban 105 véméndi esett el), a harangok búcsúztatása vagy a paraszti gazdaságokba munkára rendelt orosz hadifoglyok portréi.
A szebényi Varga (Pipás) József sorozási képe Köntös Erzsébettel
Babos Krisztina
Forrás: https://nagyhaboru.blog.hu/2013/09/05/vemendi_arcok_1916
EGY FALU HAGYATÉKA
Hernai Béla véméndi tanítót a háború tette fotográfussá. 1905-től élt a faluban, s minden bizonnyal már azelőtt is volt fényképezőgépe, hogy 1916-ban az első helybéli család megkérte, készítsen fényképet az itthon maradottakról a fronton szolgáló férj számára. Ám az a 700 üvegnegatív, amely padlásáról került a pécsi Janus Pannonius Múzeumba, mind az 1916 és 1920 közötti években készült. Ez idő alatt sok család kereste fel Véméndről és a környező falvakból, németek, magyarok, szerbek, hogy a tanítólak tornácán ünnepélyes pózban állva megörökíttessék magukat, hadbavonuló vagy a frontról hazalátogató férjükkel vagy fiukkal az otthon maradók, vagy nélküle a távol levők számára. De fényképezte a környéken dolgozó orosz hadifoglyokat, majd a megszálló szerb hadsereg katonáit is, mindenkit, aki csak igénybe kívánta venni alkalmi műterme szolgáltatását. Hétszáz képén keresztül a falu váratlanul lép be egy pillanatra a történelembe, látványosan dokumentálja önmagát, mielőtt hagyományos társadalma a következő években végképp megsemmisülne.
A Mohács környékén, a mai szerb határ közelében fekvő Véménd/Wemend/Vemen községet a török pusztítás után 1690-ben délről menekülő rácok alapították újjá, majd 1748-ban német telepesekkel gyarapodott. A faluba később magyar és zsidó családok is érkeztek, s a Cigánytelepen a déli erdőkből jött beás cigányok telepedtek le. 1900-ban 1882 német, 255 szerb és 105 magyar nyelvű lakosa volt, német és szerb nyelvű iskolája, katolikus, orthodox, zsidó és református temetője – jellemző, hogy Thiery Árpád Bábel volt, Véménd! címmel publikálta szociográfiáját. A falu különböző etnikai csoportjai között, mint általában a Délvidéken, harmonikus együttműködés alakult ki a két évszázad során, értették és használták egymás nyelvét, ismerték és tisztelték egymás hagyományait. Ez a világ éppen a világháborúval indult bomlásnak. A trianoni béke után szerb lakói szinte valamennyien áttelepültek a közelben meghúzott határ túloldalára, a zsidókat 1944-ben vitték el, a németek nagy részét 1945 után telepítették ki, s házaikat menekült bukovinai székely és felvidéki családoknak adták.
A képek a tanító halála után még ötven éven át hevertek a múzeumi raktárban, mielőtt a budapesti Néprajzi Múzeum néhány hónapja kiállította volna őket. A múzeum munkatársai az egykori családok még Véménden élő leszármazottait is felkeresték, hogy megkérdezzék őket a képek szereplőiről és azok további sorsáról. A kiállított képekből és a hozzájuk kötődő visszaemlékezések „sűrű leírásaiból” egy közösség száz éves, viszontagságokkal teli történelme rajzolódik ki.
A kiállítás külön felhívja a figyelmet a kézben tartott tárgyakra, amelyek többnyire tulajdonosaik társadalmi helyzetére, felekezetére, identitására vagy az alkalomra utalnak. A katolikus németek többsége imakönyvet vagy rózsafüzért tart, a szerbek egy része nyitott könyvet, a férfiak cigarettát. Az egyik orosz hadifogoly úgy ül a széken, mintha az otthonról kapott levelet tartaná a kezében: valójában egy összehajtogatott magyar újságot, ráadásul fejjel lefelé, de így is megfelel a hadifogolyról alkotott képnek, akit levéllel a kézben kell ábrázolni. S az utolsó, alkalmi műteremnek berendezett szobában a látogató is a paraván elé állhat egy-egy olyan, magával hozott tárggyal, amellyel a saját kultúrájáról kíván üzenni valamit. Az eddig készült képek a terem kivetítőjén peregnek, s száz év múlva talán hasonló kiállítás lesz belőlük.
Forrás: https://wangfolyo.blogspot.com/2013/09/egy-falu-hagyateka.html